Ja, nem romantikus hétvége Olival, hanem édes kettes Johannával! :-)
Oli lement Borbálával a Balatonra, mi meg itthon maradtunk kettecskén. Eredetileg együtt terveztük a kiruccanást, de rendesen ki vagyok purcanva, idegen helyen lenni meg nekem nem pihentető, így a maradás és a fizikai és idegi regenerálódás mellett döntöttem. Már csak azért is, mert tegnap szembe jött velem (sőt, egyenesen elütött!) egy nyitva hagyott szekrényajtó, ami olyan léket vágott a fejembe, hogy tenyérnyi vérnyomokat hagytam a fejemhez szorított törölközőn. Szerencsére éppen itt volt Filoména nővér, így a gyerekek sem rémültek halálra (csak Oli) és én is kaptam szakszerű ellátást. Gondoltam, nem lenne praktikus, ha azon a lyukon fürdés közben befolyna a fejembe a Balatonvíz, mert enélkül is elég kaotikus a helyzet odabent.
Miután elintegettem a nagylányomat és szipogva konstatáltam magamban, hogy ennyit még soha nem volt tőlem távol, gyorsan vissza bújtam az ágyba. (Mentségemre szóljon, hogy hajnalok hajnalán indultak, hogy elkerüljék a nagy meleget.) Aztán mikor fél 11-kor fölkeltünk Johannával, közöltem vele, hogy túlélésre játszunk a hétvégén, nincs mosható pelus. Nem is csináltunk semmi mást egész nap, mint ettünk (szigorúan zacskós levest és mirelit pizzát) és aludtunk. Ki sem dugtuk az orrunkat, lévén este 8-kor is még 30 fok odakint.
Borbála a telefonhívásokból ítélve remekül érzi magát és meg sem tudom számolni, hányan kényeztetik. Játszik, fürdik és jókat eszik. Mindezekről pedig este korrekt beszámolót tart nekem.
A második nap azzal kezdődött, hogy reggel 7-kor egy pukkanásra ébredtem, majd pedig csendes csordogálást hallottam. Miután félálomból kijózanodtam és rájöttem, hogy nincs szobai szökőkutunk, aminek ilyen kellemes csobogó hangja lehetne, kibotorkáltam a konyhába. Hát, tényleg nem szobai szökőkút volt, annál sokkal pirosabb, édesebb és ragadósabb, név szerint ribizliszörp. Az Apu által készített házi ribizliszörp szűknek találta a neki szánt üveget és az oldalán lyukat ütött. Ezen a lyukon keresztül indult neki meghódítani a konyhapultot, a konyhaszekrény teljes magasságát a padlóig, majd pedig befolyt alája. Bele gondolni se merek, mi lett volna, ha ez a látvány fogad a Balatonról haza érve, este 10-kor. Addigra biztosan teljes belakta volna a szörp a konyhát és otthonosan érezte volna magát mindenhol, de leginkább a konyhaszekrény alatt. Így aztán neki álltam sikálni. Vagy háromszor kellett mindent végig törölni, de így is maradt valami belőle, ami napokkal később is oda vonzotta a hangyákat, akikkel immár 4 hónapja hadban állunk. A vízzáró alá befolyt adaggal volt legnehezebb dolgom, onnan még este 8-kor is szivárgott kifelé a lé. Ebben a kellemesnek nem mondható reggeli tornában megizzadva bújtam vissza aludni, hogy aztán aznap is fél 11-kor duráljuk neki magunkat a napnak. De vasárnap már legalább nem fájt a fejem. Kapott is Johanna mosható pelust. Azt vettem észre, ezen abszolút mérhető a pihentségi szintem.
A takarítás után, mielőtt neki vágtam volna az újabb adag alvásnak, szusszantam egyet és felhívtam Olit. Éppen akkor reggeliztek. Kérdeztem, beszélhetek-e Borbálával, ezért ő is megkérdezte tőle: "Borbála, beszélsz Anyával?" A válasz: "Eszem!" Ja, bocs! :D
